“A problémamegoldók már a spájzban vannak” Részvételi demokrácia haladóknak

Írta: Keresztesi Barbara

Öt évvel ezelőtt egy napon, már az alagsorban álltam és éppen befelé igyekeztem a lakáshoz ajándékba kapott, egy házbélivel társbérletben használható pincénk ajtaján, de a lakat nem akart engedni. Rángattam, forgattam, semmi. Meglóbáltam, kopogtattam, mintha nem is az enyém lenne. Nem is volt az enyém, az akkor még – négyévnyi közös tulajdonosi múlt után is - ismeretlen pincetársam, szórakozottságában felcserélte a helyiséghez tartozó lakatokat. Közös zárunk így került az ő, belül elkerített kalyibájára, s a helyette kívül himbálózót ezért nem nyitotta az én kulcsom.

Mit tehettem volna? Belerúgtam az ajtóba, majd sajgó lábujjamhoz hirtelen lehajolva, bevertem a homlokomat egy falból kiálló gerendába. Aztán belerúgtam a gerendába is s ismét a fájdalom irányába kaptam. A végtelen ciklusból egy gondolat mentett ki, elővettem egy darab papírt és csupa nagybetűvel, hogy kiabálásnak hasson, üzenetet fogalmaztam a lakatok átcserélőjének. „T. Uram. Haladéktalanul igazítsa ki itt a rendet. És elő ne forduljon ez még egyszer!”  A cetlit betűztem a nem nyíló lakat fülébe és kelletlenül fölkaptattam negyedik emeleti otthonomba.
Becsöngethettem volna ehhez az emberhez, ha tudtam volna, hogy hol lakik. Elkérhettem volna tőle a kulcsokat, ha lett volna közöttünk akár egy pincekulcsnyi bizalom. De nem tudtam ki ő és úgy képzeltem, hogy ha tudtam volna is, kiabálnom kellett volna, kikérnem magamnak ezt a bánásmódot, neki pedig az orromra kellett volna csapnia az ajtót. Vón, vón. Inkább kivártam, amíg szomszédom önszántából lemegy az alagsorba. Így történt, hogy két héttel e magányosan átélt konfliktus után, újból birtokba vehettem a miniatűr kamrát.

Tegnap ismét fordított lakatrend fogadott, amikor egy karton vízért megpróbáltam bejutni az apró tárolóba. De a rúgkapálás ezúttal elmaradt. Helyette felsétáltam a másodikra, bekopogtam a középső ajtón, szomszédom kikukucskált, gyere be, mondta, én pedig azt kérdeztem, hogy – Laci, nem adnád ide a pincekulcsodat egy pillanatra, felcserélném a zárakat? Ő mutatóujját halántékához emelve jelezte, hogy úgy látszik, a figyelme már nem a régi, én nevettem és biztosítottam, hogy ilyesmiről szó sincs. – Főzök egy teát, mire visszaérsz – mondta. Az nagyon jól fog esni – bólintottam. 

Mára mindennapossá vált szomszédolásom, alig több, mint két évvel ezelőtt, szemétlopással kezdődött. A harmadik emeleti nehéz járású néni ajtaja elől, először csak alkalmanként, hirtelen indíttatásból, később azonban már rendszeresen, előre megfontolt szándékkal emeltem el a takaros csomagba rendezett hulladékot. Kis idő után a hulladékgolyó kibúj eredeti helyéről az ajtózugból, és bearaszolt az utamba, hogy ne kelljen a virágok közé nyúlnom érte, elégendő legyen lefelé menetben lehajolnom hozzá és egy mozdulattal fölkapnom. Fél év elteltével, egy sárga, tapadós papír is került a csomagocskára, amin ez állt gyöngybetűkkel: Köszönöm a segítséget! Másnap, munkába menet, a néni ajtajára ragasztottam egy hasonló lapot, amelyre a tőlem megszokott, minden képzeletet alulmúló sutasággal, egy nevető szívecskét rajzoltam és azt írtam alá: Nagyon szívesen! Amint sokkal később megtudtam, gyerekrajzom bevándorolt a lakásba és fölragadt a konyhában álló hűtőszekrény oldalára, ahol gazdája mai napig ereklyeként őrzi.
A szomszédokkal való kapcsolatteremtést elkezdeni nehéz. Abbahagyni viszont, teljességgel lehetetlen. Kezdetben csak nagyokat köszön az ember, később megesik az is, hogy újdonsült ismerőseinek hogyléte felől érdeklődik, végül azon kapja magát, hogy hosszan kávézgat a harmadikon a nyugalmazott újságírónővel, diskurál a régmúlt emlékeiről az első emeleti kilencvenéves hajómérnökkel vagy zárat javít a galambász ezermesterrel a másodikról. Nem tudnám pontosan felidézni, hogy melyik nap volt az, amelynek reggelén arra ébredtem, hogy én is meg a családom is nyakig benne vagyunk egy közösségben, amelyben barátaink, a Hihetetlen Kézügyességű Család, a Teafüves Ember, a földszintről Aranyszív, a negyedikről pedig a Gobelinező Néni és fia a sütemények és számítógép meghajtók tudora vesznek körül bennünket.

Hét éven át a legtöbb, amit megtettem a jószomszédi viszony megteremtése érdekében az volt, hogy ha megpillantottam egy ismerős arcot, megszaporáztam lépteimet és egy orrom alatt elmormogott köszönést követően, elviharzottam az arc tulajdonosa mellett a lépcsőn. Vajon mi tartott vissza abban az időben attól, hogy egyetlen barátságos gesztust is tegyek lakótársaim felé?  Vajon én vagyok az egyedüli városi polgár, akinek nem születésétől fogva természetes, hogy kapcsolatot teremtsen azokkal, akikkel a jószerencse egy fedél alá sodorta, és akik segítségére a mindennapokban a legnagyobb eséllyel számíthat? Ugye nem?

Arra az esetre, ha ön sem ismerné a házabélieket, de szívesen kísérletet tenne egy jószomszédi viszony kialakítására, megosztanék néhány tapasztalatot önnel.
Szeretném, ha tudná, hogy a kapcsolatteremtéshez szüksége lesz a türelmére. Az idők folyamán az emberek olyan távol kerültek egymástól és annyira elszoktak az idegenek őszinte, érdek nélküli közeledésétől, hogy ha ön egyik pillanatról a másikra barátkozási rohamot indít feléjük, kellemetlen meglepetésben lesz része. Egy eltúlzott vagy hosszúra nyúlt érdeklődő beszélgetés mögött hátsó szándékot sejt mindenki. Ha becsöngetünk valakihez, akivel évek óta egyetlen szót sem váltottunk, de akinek ajtaján most benyomakodni igyekszünk, nem lesz más jutalmunk, mint egy orrunkra csapódó ajtó.
Viszont ha rászánjuk az időt, egy év leforgása alatt biztonságos, kedves ismerősökkel teli közösséget alakíthatunk ki, és ki tudja, ha szerencsénk lesz, kiderül, hogy legjobb barátunkkal falszomszédok vagyunk.
 
A gyakorlati tanácsok sorát a legfontosabbal, vagyis a köszönéssel szeretném kezdeni. Az a tapasztalatom, hogy a néma néni és az undok bácsi ábrázata álarc csupán. Évtizedeken át hizlalt, a bőrrel szinte egybefüggő maszk.  Legegyszerűbben úgy tudjuk felfedni az álarc mögött lakozó kedves személy kilétét, ha ráköszönünk az álarc viselőjére, még akkor is, ha a nyelvünk beletörik és minden idegszálunk tiltakozik az eleinte elszenvedett viszonzatlanság megaláztatása ellen. A magyar, egy remekül konstruált nyelv. A barátkozás megkezdéséhez nincs szükségünk másra, mint egy önzetlen jókívánság kimondására, és ez a mi nyelvünkön, éppen rendelkezésünkre áll. Jó napot kívánok! Ez minden, aminek szánkból el kell hangoznia ahhoz, hogy a velünk szembejövő, folyton zsörtölődő ember reánk figyeljen és ösztönösen így feleljen: Kezét csókolom! A fiúolvasók erre a válaszra hiába várnak, ők kénytelenek lesznek beérni kevesebbel is.

Szabad legyen javasolnom, hogy ha minden bátorságát összeszedve, vadidegeneknek kezd köszöngetni, azt szokatlan módon tegye. Emelje rájuk tekintetét, hangja határozottan szóljon, ne harapja el a szavakat, ne hagyja félbe a mondatot a jó napot kimondása után, és ha nem kerül nagy erőfeszítésébe – illetve ha nagy erőfeszítésébe kerül, akkor is – mosolyogjon.
A köszönés csodás módja annak, hogy tudtára adjuk egy másik embernek, hogy ő létezik, jelenléte számít ebben a világban és mi ezt észre is vettük.
 
A szomszédolás másik évszázados és körmönfont trükkje, az érdeklődés újdonsült ismerőseink hogyléte felől. Az a tapasztalatom, hogy a kitartó köszönés, beszélgetéshez vezet. Természetesen nem nappalon és éjszakán átívelő filozófiai párbeszédet kell elképzelnie, elsőre inkább néhány mondatos, mindössze másodpercekben mérhető csevegésre érdemes gondolnia. Nagyon fontos tudni, hogy ez a fajta beszélgetés nem rólunk szól. Vagyis ha valaki az egészségünk felől kérdez, nem zúdíthatjuk rá zárójelentésünk részleteit és pokolian fejfájós éjszakánk viszontagságait. Nyavalyáinkról tudni csakis közeli hozzátartozóink s barátaink kiváltsága. E rövidke pillanatok csupán arra kellenek nekünk, hogy szomszédunk érzékelje ártó szándék nélküli közeledésünket. Azt is ilyen alkalmakkor kell eldöntenünk, hogy van-e elegendő közös témánk egy jövőbeni, hosszas terefere biztonságos kitöltéséhez.

Tévedés, hogy a szó csakis fontos mondanivaló közlésére szolgál. A beszéd óriási adomány. Információt közvetít, de korántsem úgy, ahogyan tőle elvárnánk. Az emberek ránézésre ítélnek, ezzel a tulajdonsukkal együtt kell élnünk. Volt idő, amikor a homo sapiens nem engedhette meg magának, hogy elgondolkodjon egy felé fenyegetőn közelítő másik homo sapiens rosszkedvének okán. Hogy tudniillik csak azért bosszús, mert megkarcolta egy ág vagy inkább testtartása egy másodperceken belül kibontakozó, élet-halál küzdelmet helyez kilátásba? Ebből a korból való képességünk a gyors helyzetfelmérésre. Azonban ahogy az évezredek múltak, egyre inkább sértve érzetük magunkat, amikor falkatársunk, rosszkedvünk láttán, puszta elővigyázatosságból laposra vert bennünket. Ezért voltunk kénytelenek felszerelkezni, néhány árnyaltabb, üzenetközvetítésre kifejlesztett eszközzel. Így jött létre az emberre jellemző rendkívüli arcjáték és az artikulált hang kibocsátásának képessége.

 Ismerkedésnél nem az elhangzott szavak jelentése a legfontosabb. Albert Mehrabian Silent messages című munkájában, 1971-ben közzétett kutatási eredményei igazolják, hogy az emberek 55%-ban a testbeszéd, 38%-ban a kibocsátott hangok orgánuma és csak 7%-ban az elhangzott tartalom alapján tájékozódnak a velük szemben álldogálóról. Mehrabian professzor valószínűleg nem örülne, ha olvasná, hogy kutatásainak adatait, milyen következtetésbe sűrítem, de az 55-38-7-es szabály a közösségépítés nyelvén azt jelenti, hogy amikor ön ismerkedésbe lendül a szomszédsággal, elegendő, ha őszintén és kedvesen nevet, mozdulatai nyílt érdeklődést mutatnak, hangja erős és tiszta. Szavai tartalmának az első találkozások alkalmával csekély jelentősége lesz, nyugodt szívvel cseveghet tehát időjárásról, a henteshez érkezett szép áruról vagy beszélgetőpartnerének lakásfelújításáról.
 
Az önzetlen segítség hatalma
          Ahogyan korábban említettem, az emberek bizalmáért alaposan meg kell dolgozni. Arra a kérdésre, hogy miért éppen mi, vagyis hát ön tegye meg a kezdő lépést, hozzon áldozatot és kockáztassa eddigi, biztonságosan szomszédmentes életét, az a válaszom, hogy: mert megéri. Létezik az Univerzumnak egy hasznos törvénye, amely azt mondja ki, hogy egyetlen, érdek nélkül kedves, spontán gesztusért cserébe, annak sokszorosát kapjuk vissza. Hogy ez miért van, nem tudom, egy bizonyos, kipróbáltam és valóban így működik.

Ez nem azt jelenti, hogy mostantól, minden rosszul látó nénit karon kell ragadnia és akár akarja akár nem, át kell taszigálnia a zebrán. Nem is azt, hogy mától Teréz Anyaként fel kell áldoznia önmagát az emberiség oltárán. De ha kedve tartja s ideje engedi, bekopoghat a néhány napja beköltözött új lakó ajtaján, bemutatkozhat, átnyújthatja telefonszámát és biztosíthatja arról, hogy bármikor szívesen segít, ha a másik szüksége úgy kívánja. Az idegen betolakodók és a régi tulajdonosok között törvényszerűen keletkező feszültséget így egyetlen rövidke beszélgetéssel feloldhatja.
Ha a bottal járó bácsi, ma sem tudott ellenállni az olcsó karfiolnak és kosarát teletömve imbolyog hazafelé, átveheti tőle a terhet. Nem szükséges hosszan beszélgetnie, csupán annyit tegyen meg, hogy megkérdezi szomszédját, azt kívánja-e, hogy ön a lakás ajtaja elé tegye le a holmit, vagy szeretné inkább, ha odaadná a zöldséget a bácsi feleségének.

Hogy hol kél el a segítség, az a napnál is világosabban látszik. Bízzon meg ösztöneiben és ne higgye, hogy a közeledő szomszédnak nyitva tartott bejárati ajtó, a leejtett kulcs visszaszolgáltatása vagy az alsó emeletre téved cica hazaszállítása kis dolgok csupán. E cselekedetek bármelyike könnyen válhat egy felhőtlen szomszédi viszony vagy egy élethosszig tartó barátság kezdetévé.

Mielőtt útjára engedem, figyelmeztetni szeretném arra, hogy egy életen át felelősséggel tartozik majd azért, amit megszelídített. Ezt akkor sem szabad elfelejtenie, amikor egy nehezebb nap estéjén megcsörren a telefon, a vonal végén pedig egy kedves, reszelős hang így kezdi mondandóját: - Most képzelje Barbika, ez a bolond Jenő, megin’ kirágta magát a ketrecből.       
 
Keresztesi Barbara
www.keresztesi.hu